Blog - 2025.09.14.

Tényleg az idő gyógyít? – A gyászfeldolgozás leggyakoribb tévhitei (1. rész)

A gyász önmagában is nehéz. Ami még nehezebbé teszi az az, ahogyan gondolkodunk róla.

Miért hisszük el, hogy erősnek kell lennünk? Hogy a gyász idővel elmúlik? Miért szégyelljük, hogy hónapokkal később is sírunk? Miért gondoljuk, hogy a fájdalom gyengeség?

A válasz egyszerű: mert ezt tanultuk. Kimondva, kimondatlanul.

Lehet ismerősen csengenek a mondatok. Talán Te is hallottad már őket. Vagy mondtad. Vagy csak gondoltad: „Idővel jobb lesz!” „Az élet megy tovább!”, „Lépj tovább!”, „Engedd el!”, „Majd lesz másik!” „Szedd össze magad!”, „Ne hagyd el magad!”, „Ne szenvedj!”, „Ne ess szét!”, „Ne sajnáltasd magad!”, „Másoknak sokkal rosszabb!”, „Foglald le magad!”, „Légy erős!”, „Ez az élet rendje!”, „Minden okkal történik!”, „Ami nem öl meg, az megerősít!”, „Mindenki annyit kap, amennyit elbír!”, „Ne terhelj másokat!”, „Már jól kellene lenned!” „Ezt nem illik.” „Tedd hasznossá magad, az nem segít, ha csak panaszkodsz!” „Ne búslakodj annyit, az élet szép!” „Meg fogod oldani, mindig olyan talpraesett voltál!”

Russell Friedman és John W. James (a Grief Recovery Institute alapítói) több évtizedes munkájuk során összegyűjtötték a hat leggyakoribb, széles körben élő tévhitet a gyászról. Ezek olyan tévhitek, hiedelmek, berögzült mondatok, elvárások, amelyek – bár jószándékból használjuk őket – valójában akadályozhatják a valódi feldolgozást, gyógyulást.

Két részes cikksorozatomban ezeket egészítem ki a saját munkám során tapasztaltakkal és néhány gondolattal, amik segíthetnek más nézőpontból tekinteni a gyász folyamatára.

• “Ne légy szomorú!”

A kutatások is alátámasztják, hogy a negatív érzelmek megtagadása nem tesz erősebbé. Épp ellenkezőleg: hosszú távon fokozza a szorongást és a depressziót, mert a feldolgozatlan érzések újra és újra utat törnek maguknak. A valódi erő nem abban rejlik, hogy nem engedjük meg magunknak a szomorúságot, hanem abban, hogy ki tudjuk mondani: 

„Fáj.”

A pozitivitás nem oldja meg a fájdalmat, csak még egy terhet tesz a vállunkra: azt az érzést, hogy rosszul csináljuk, ha szomorúak vagyunk. 

• “Légy erős!”

Sokan azt gondoljuk, ha nem sírunk, ha összeszorítjuk a fogunkat, ha erősek maradunk, ha bírjuk, ha túléltük, akkor túl is vagyunk rajta. Csakhogy a gépies, rutinszerű működés és a valódi gyógyulás nem ugyanaz.  A túlélés fontos, de nem elég. Az, hogy tartom magam, bírom, hogy elvégzem a kötelességeim, hogy látszólag erős maradok, nem jelenti az, hogy a lelkem gyógyul. Sőt paradox módon épp az erőltetett jól vagyok üzemmód az, ami hosszú távon elzár a valódi felépüléstől. 

• “Gyászolj egyedül!”

Sokan belsővé tettük azt az elvárást önmagunk felé, hogy a gyászunkkal egyedül kell megküzdenünk. Hogy másokat nem terhelhetünk ezzel. Sokszor nem a veszteség ténye önmagában, hanem a környezet nem megfelelő reakciói, a közösségi rítusok hiánya, a kimondatlanság, a távolságtartás erősíti bennünk az elhagyatottság, az elveszettség, a „nem számítok” érzéseit. Ha úgy érezzük, a gyászunkkal teljesen egyedül maradtunk, az az egyik legfájóbb belső élménnyé válhat. 

A gyász valóban egy mélyen személyes, belső folyamat, de nem független a társas közegtől. A gyászunk természetéhez hozzátartozik a közösség ereje is.

A meg nem osztott történetek elakadnak. Velük együtt mi is.

• “Foglald le magad!”

Ha valami elromlik, lecseréljük vagy megjavítjuk. Ha valami fáj, gyógyszert veszünk be. Ha nem tudunk magunkkal mit kezdeni, cselekszünk. Az elménk reflexszerűen megoldásokat keres, és hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a gyászra is, mint egy feladatra: valamire, amit meg kell javítani, ki kell heverni, elfelejteni vagy le kell zárni. Ez a hozzáállás azonban csapdahelyzethez vezet: folyamatos teljesítménykényszert teremt.

Paradox módon a túlzott akarással, a „megoldásfókusszal” és a cselekvéskényszerrel éppen azt nehezítjük meg, amihez leginkább türelemre, időre és engedésre lenne szükség.

• “Az idő begyógyítja a sebeket!”

Megnyugtatóan hangzik. De vajon igaz? 

Bonnano és munkatársai egy elgondolkodtató kutatásban kimutatták, hogy a gyász lefolyása rendkívül sokféle lehet: vannak, akik rövid idő alatt képesek újra működő életet élni, másoknak évek kellenek. Az idő önmagában nem csodaszer.

Valójában nem az idő gyógyít, hanem az, amit kezdünk vele.

Ha van tartalma, ha képesek vagyunk a megéléseinkkel foglalkozni, és engedni, hogy ezek formáljanak bennünket.

Az idő sokkal inkább közeg, lehetőség, amiben a gyász kibontakozik.

• “Pótold a hiányt!”

Új kapcsolat, új hobbi, új munka – mintha a hiány egyszerűen pótolható lenne. Olyan ez, mintha egy könyvből hiányzó oldalt egy másik könyvből kitépett oldallal próbálnánk pótolni.

Egészen kicsi korunktól megtanulhattuk,, hogy a szomorúságot, a hiányt, a fájdalmat valami pótlékkal lehet „befedni”. Felnőttként is gyakran ugyanebből a reflexből működünk: ha fájdalmat érzünk, azonnal keresünk valamit, amivel kitölthetjük a keletkezett űrt. Ez lehet édesség, vásárlás, munka, új kapcsolat – bármi, ami ideiglenesen csökkenti a szenvedést.

De a pótlék sosem oldja fel az űrt, csak elfedi.

+1 “Szakaszolhatom a gyászom?”

Az egyik legelterjedtebb tévhitünk, hogy a gyász szakaszokra bontható. Hogy a feldolgozás sorrendet, előre kijelölt lépéseket követ, amiken végig „kell” haladnunk. Ismerősen csenghet Elisabeth-Kübler Ross pszichiáter modellje, aki a gyász öt szakaszáról ír. Ez az öt szakasz: 

Tagadás – Harag – Alkudozás – Depresszió – Elfogadás

A valóság ennél árnyaltabb. Nem mindenkire érvényesek az ismert szakaszok, és nem mindenkinél ugyanabban a sorrendben jelentkeznek az érzések. Bármilyen modellel, szakaszolással találkozunk, inkább tekintsünk rá kapaszkodóként, mintsem előírásként. Eszközként, ami a megértést segíti, de nem mérceként, amihez mérnünk kellene belső folyamatainkat.

Ahány ember, ahány kapcsolódás, annyi féle gyászfolyamat.

Vajon még hány olyan „igazságot” hordozunk magunkban, amik nem is a saját tapasztalatainkból fakadnak, hanem mások elvárásaiból, családi mintákból, társadalmi üzenetekből? 

A sorozat következő részében a saját munkám során szerzett tapasztalatokon keresztül mutatok rá újabb tévhitekre és belső csapdákra. Olyan mintákra, amiket nap mint nap hallok a klienseimtől – és amik talán neked is ismerősen csengenek majd.

Kép forrása: https://unsplash.com