Blog - 2025.10.26.

„Velem valami baj van!” A leggyakoribb tévhitek, amik akadályozzák a feldolgozást (2. rész)

Munkám során újra és újra találkozom olyan további  tévhitekkel, amik tovább nehezítik a gyász és veszteségfeldolgozás folyamatát.  Gyakran előfordul, hogy nem is a veszteség fáj leginkább, hanem az, ahogyan magunkkal bánunk vagy ahogy magunkat  bántjuk közben.

„Nem vagyok normális… velem valami baj van?”

Sok páciensem kezdi így:  
„Rég túl kellene lennem rajta.” „Másoknak ez könnyebben megy.” „Én miért nem tudok már örülni?” „Miért nem érzem azt, amit kellene?” „Miért nem tudok sírni?” vagy épp „Miért vagyok még mindig szomorú?” „Mit csinálok rosszul?”

A gyász ismeretlen és sokszínű – nincs két egyforma történet. Amikor nem úgy zajlik, ahogy elképzeltük, hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni magunkat és elhinni, „velünk valami baj van”. Pedig gyászolni nem lehet jól vagy rosszul. Nincs verseny, nincs jó vagy rossz tempó. Nincs jól gyászoló, rosszul gyászoló.

„Csak” gyászoló van.

A gyász egy megoldandó feladat?

Legtöbben azt tanultuk meg: ha problémánk van, oldjuk meg. Ha fáj, vegyünk be gyógyszert. Ha hiányzik valami, pótoljuk.  

Szeretjük hinni, ha valamibe elég energiát fektetünk és valamin eleget dolgozunk, az eredményt hoz.

Így állunk gyakran a gyászhoz is. Úgy gondoljuk, ha elég erősek, elég elfoglaltak, elég pozitívak vagyunk, „túl leszünk rajta.” De a gyász nem lineáris és nem is logikus. Nem feladat, hanem folyamat, tapasztalás, ami alkalmazkodást vár tőlünk. Minél inkább „meg akarjuk oldani”, minél többször kérdezgetjük, „de mit tegyek még hogy jobb legyen?” annál inkább elzárjuk magunkat attól, hogy valóban átéljük.  Az elfojtott fájdalom pedig nem tűnik el – csak más formában tér vissza.

Zsófi a válása után hónapokig próbált „túl lenni” rajta. Új munkába kezdett, sportolt, minden napot beosztott, a végletekig lefoglalta és kimerítette magát.  „Jobban érzem magam, ha hasznos vagyok. Nem bírok a fájdalomban ülni, mi értelme ennek? Inkább szeretném azt hinni, hogy ez egy feladat, amit ugyanúgy meg tudok oldani, mint mást az életemben– mondta.  Három hónap múlva pánikrohamot kapott egy áruházban.  „Lehet a testem gyászolt helyettem” – fogalmazott később. 

A túlélés egyenlő a feldolgozással?

Sokan azt gondoljuk, ha nem sírunk, ha bírjuk, ha működünk, akkor jobban vagyunk. De a túlélés csak a felszín.  A valódi gyógyulás nem attól történik, hogy „álljuk a sarat”, hanem attól, hogy beleengedjük magunkat az érzésekbe – bármilyen zavarosak, bármilyen kiszámíthatatlanok is.  

A „jól vagyok” üzemmód gyakran védekezés, nem gyógyulás.

Amíg ragaszkodom, nem kell elengednem?

A ragaszkodás a gyász természetes része – hiszen csak ahhoz ragaszkodunk, ami fontos volt. De könnyen válhat illúzióvá: mintha azzal, hogy nem engedjük el, megőrizhetnénk azt, amit elveszítettünk.

Sokan érzünk ilyesmit:  
„Ha elengedem, elárulom.”
„Ha nem fáj már, biztos nem szerettem eléggé.”

Mintha az emlékezés egyetlen formája a szenvedés lenne, mintha a fájdalom egyfajta erkölcsi kötelesség lenne, amihez igyekszünk folyamatosan hűségesek lenni. Ha a fájdalom enyhül, hűtlenekké, árulókká, elhagyókká válunk. 

A félelem megóv a szenvedéstől?

Sokan elfordítjuk a fejünket a veszteségtől, mert félünk tőle.  Azt hisszük, ha nem gondolunk rá, megússzuk.  De a félelem nem véd – megbénít.  A szorongás nem akadályozza meg a fájdalmat, csak elhúzza. Kutatások szerint a krónikus aggódás megnöveli a stresszhormon (kortizol) szintünket, ami hosszú távon pszichés sérülékenységhez vezet. Más szóval: miközben azt hisszük, a félelem és az elkerülés biztonságot ad, valójában épp elgyengít és kevésbé tesz alkalmassá a valóságos helyzetek elviselésére.

A gyász végeláthatatlan szenvedés?

A gyász mélyről jövő, mindent elborító fájdalmára gyakran nincsenek szavak. Lehet elsőre erősnek hat olvasni, de a gyász nem azért van, hogy beleragadjunk, hanem azért, hogy végig menjünk rajta. Formálhat, taníthat, újraértelmezhetünk általa.  Az már másról szól, amikor a fájdalom a társunk vagy a fájdalom a részünkké, identitásunkká válik, és meghatároz minket. Amikor a fájdalomba szó szerint beleragadunk. Amikor már nem gyászolunk, hanem a gyászunkból működünk. A gyász nem önmagunk elveszítéséről szól. Hanem arról, hogy megtaláljuk magunkban azt, aki a veszteségeivel együtt tud lenni, aki ezzel együtt tud működni. 

Tedd fel magadnak a kérdéseket: 
– Milyen elvárásaid vannak magaddal szemben a gyászban?  
– Kinek a hangját hallod, amikor azt érzed, „már jobban kellene lennem”?  
– Mi lenne, ha most nem teljesíteni, hanem „csak érezni” próbálnál?