Blog - 2025.11.11.

A gyász és az érzelmek belső tája

A tér, ahol minden érzésnek helye van

A gyászról ma az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy folyton változó belső táj. Néha köd borítja, máskor éles, fájdalmas sziklák szegélyezik. Van, hogy sivatagként éljük meg, és van, hogy egy folyó sodrásához hasonlít. Olykor olyan, mintha egy tenger közepén sodródnánk – hol hullámok között, hol napsütésben, hol szélben, hol szélcsendben. Éjszaka és nappal váltakozik, és mi folyamatosan próbálunk kapaszkodót találni.

Mindenki másképp járja be ezt a tájat – nincs két egyforma út.

Néha sem a folyamat kezdete, sem a vége nem egyértelmű. Ez a változó, kiszámíthatatlan belső világ sokszor félelmetes, hiszen tele van ismeretlennel. És mégis: minden érzés, ami felbukkan, az utunk része – még akkor is, ha nem értjük.

A gyász nem egyetlen érzés. Nem csak a fájdalomról szól. Ez egy belső tér, ahol helyet kér magának a fájdalom, a félelem, a düh, a kontrollvesztettség, a magány, a sóvárgás, az aggodalom, az üresség, a szégyen, a bűntudat, a tökéletességre törekvés, de ugyanígy a megkönnyebbülés, a szeretet vagy a hála is. Ezek az érzelmek nem ellenségeink, hanem útjelzőink: mindegyik azt mutatja, merre tartunk, hol járunk éppen a veszteség feldolgozásában.

A gyász érzelmei nem lineárisak, nem rendezettek. Olykor egymásnak ellentmondanak: lehetünk dühösek és hálásak egyszerre, könnyezhetünk fájdalomból és megkönnyebbülésből is. Az érzelmek hullámzása természetes: agyunk és lelkünk folyamatosan próbálja feldolgozni az ellentmondást a „még itt van bennem” és a „már nincs többé” között.

A pszichológiai kutatások szerint a gyász nem csupán veszteségre adott reakció, hanem érzelmi integrációs folyamat – a kapcsolat és az identitás újra rendezése egyben. George Bonanno (2004, Journal of Personality and Social Psychology) kutatásai például azt mutatták, hogy nem az érzelmek hiánya vagy kontrollja segíti a felépülést, hanem éppen az, ha képesek vagyunk rugalmasan megélni és értelmezni a különböző érzéseinket.

Ugyanígy Stroebe és Schut (1999) Dual Process Model elmélete szerint a gyászoló két pólus között ingadozik: az egyik a veszteséggel való érzelmi szembenézés, a másik a helyreállításra, újrateremtésre irányuló figyelem. Ez a „mozgás” természetes — és szükséges ahhoz, hogy a gyász élménye beépüljön az életünk történetébe.

Egy hölgy kliensem, akivel egyszer dolgoztam például így fogalmazott: „Nem értem magam. Hol sírok, hol nevetek. Néha megkönnyebbülést érzek, utána emiatt bűntudatom van.”

Ha tehát nem próbáljuk elnyomni vagy megmagyarázni érzelmeinket, hanem megtanuljuk meghallani őket, közelebb fognak vinni önmagunkhoz – ahhoz, amit elveszítettünk, és ahhoz is, amit tovább viszünk.

A következő hetekben sorra vesszük ezeket az érzelmeket – elsőként a fájdalmat, amely egyszerre a veszteség legnehezebb és legőszintébb kifejeződése – hogy együtt érthessük meg, mi rejlik mögöttük, és hogyan segíthetnek bennünket a gyógyulásban.