Blog - 2025.11.24.

Érzelmek a gyászban II. – A düh, mint a fájdalom ereje 

A gyász kapcsán leggyakrabban a szomorúság, a fájdalom, a könnyek jutnak eszünkbe. Kevésbé esik szó arról, mennyire jelen lehet a düh is a veszteség élményében. Ha van érzés, amit hajlamosak vagyunk elnyomni magunkban a fájdalom és a félelem után, az a düh. Sokszor, amikor találkozunk vele, helytelennek érezzük, tiltjuk vagy megijedünk tőle. Félünk az erejétől – félünk, hogy magunkban vagy másokban kárt teszünk.

Pedig a düh többet mesél a veszteségről, mint elsőre gondolnánk.

Miért jelenik meg a düh a gyászban?

A düh velünk született természetes érzelmi reakció: a határaink védelmét és a cselekvésre való késztetést szolgálja.

Daniel Goleman, az érzelmi intelligencia kutatója szerint a düh „biológiailag úgy van kódolva”, hogy cselekvésre ösztönözzön. A szervezet adrenalint termel, az izmok megfeszülnek, emelkedik a pulzus – a test készen áll a cselekvésre, „tenni akar valamit”.

Csakhogy a gyászban gyakran nincs mit tenni. Nem tudjuk „helyrehozni” a veszteséget, megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Ilyenkor a düh cél nélkül marad, és ha nincs tere, rombolóvá válhat – önmagunk vagy mások felé is.

A modern gyászkutatás szerint (Wetherell, 2012; Holland & Neimeyer, 2010) a düh gyakran az igazságtalanság élményének természetes következménye. A gyász ugyanis azt jelenti: valami, ami fontos volt, váratlanul és sokszor megmagyarázhatatlanul eltűnt az életünkből.

Ez önmagában sérti a határainkat. 

A düh nem az ellenségünk. A gyászban ez az érzés a kapcsolatunk fájdalmát védi. Irányulhat magunkra – „Miért nem figyeltem jobban?” vagy másokra – „Miért nem tettek többet?” sőt arra is, akit elveszítettünk – „Miért hagyott magamra?” vagy a világra, a sorsra, Istenre – „Miért pont én?”

A düh ugyanis nem önmagában a veszteségre reagál, hanem arra a megbillenésre, amit a veszteség okoz a kapcsolatainkban, a szerepeinkben, az identitásunkban.

A kutatások azt mutatják, hogy a düh gyakran másodlagos érzelem: elrejti a felszín alatt húzódó elsődleges érzéseket, a félelmet, a fájdalmat és a szeretetet (Greenberg & Paivio, 1997).

Egy történet a düh mögötti veszteségről

Nelli egy szakítás fájdalmával érkezett terápiába, de hamar kiderült, hogy korábbi élete is tele volt el nem gyászolt veszteségekkel. Gimnáziumi éveiben kiközösítették, fontos barátságai megszakadtak.

Mesélt Lilláról, gyerekkori barátnőjéről, akivel szinte testvéri kapcsolatban voltak. Egyszer mindketten megpályáztak egy külföldi ösztöndíjat. Lilla megkapta, Nelli nem. Lilla egy ideig titkolta a döntést, majd amikor elmondta, Nelli dühvel reagált – de maga sem tudta pontosan, mire haragszik.

Arra, hogy a barátnője elhallgatta az igazat? Hogy ő kimarad valamiből? Hogy a kapcsolatuk megváltozik? A düh mélyén valójában a veszteség fájdalma rejlett: „El fogunk szakadni egymástól, és már nem leszek számodra olyan fontos.”

A düh, mint a kapcsolat jele

Egy másik kliensem így fogalmazott: „Haragszom rá, amiért itt hagyott. És közben rettenetesen hiányzik. Mintha a dühöm lenne az, amin keresztül még tudnék hozzá kapcsolódni. Ha ez sem lenne, csak közöny, az jelentené igazán a kapcsolatunk halálát.”

A düh tehát nem az ellentéte a szeretetnek – sokszor inkább annak a jele, hogy a kapcsolat még él bennünk és kapaszkodnánk abba, ami már nincs.

A düh üzenete

A gyászban megélt düh nem akadály, hanem iránytű. Arra mutat rá, hogy valami mélyen felborult, sérült a belső rend. Ha engedjük, hogy ez az érzés felszínre kerüljön – nem rombolva, hanem megértve –, hidat képezhet a fájdalom, a szeretet és az elengedés között.

A kutatások is alátámasztják, hogy az érzelmek kifejezése és tudatos feldolgozása a gyászban védőfaktorként működik (Stroebe & Schut, 2010; Bonanno & Keltner, 2007). A düh megengedése tehát nem gyengeség, hanem a gyógyulás része. A düh elfojtása ezzel szemben testi-lelki stresszt okoz.

Amikor a haragod mögé tudsz nézni, lassan közelebb kerülsz a gyász mélyebb rétegéhez: 

a veszteséged valódi sebéhez. 

És bár ettől nem lesz kevésbé fájdalmas, segíthet abban, hogy a haragod ne ellened dolgozzon, hanem kapu legyen ahhoz, ami néha kimondatlan.

A düh mellett sok gyászolóban megjelenik egy mély, nehezebben megfogható érzés: a tehetetlenség. Az a bénító állapot, amikor úgy érezzük, semmit nem tudunk tenni a veszteség ellen, és minden kapaszkodó kicsúszik a kezünkből.

A cikksorozat következő részében arról beszélünk majd,
mit üzen a tehetetlenség, miért jelenik meg olyan gyakran a gyászban.