Blog - 2025.12.14.

Érzelmek a gyászban IX. – Amikor fájdalom „helyett” ürességbe burkolózunk

Amikor a lélek kiüresedik

A gyászhoz leginkább a fájdalmat kötjük. Könnyeket, hiányt, szorító, maró mellkasi érzést, álmatlan éjszakákat. És mindez igaz is. De van a gyásznak egy kevésbé látványos, sokkal nehezebben megfogható formája, amelyről ritkábban esik szó: az üresség.

Az az állapot, amikor nem tudjuk megnevezni, mi zajlik bennünk, mert mintha nem is zajlana semmi. Amikor a veszteség után nem az érzelmek áradása érkezik meg, hanem egy csendes, mégis ijesztő belső üresség.

Az üresség nem érzéketlenség – hanem védekezés

Sokan ijedten kérdezik ilyenkor maguktól: „Mi a baj velem? Miért nem érzek semmit?”
Pedig az üresség nem az érzelmek hiányát jelenti, hanem gyakran azok „ideiglenes felfüggesztését”.

A traumakutatások is megerősítik, hogy túlterhelő veszteségek esetén az idegrendszer egyik lehetséges válasza az érzelmi lekapcsolódás. Van, amikor nem a sírás vagy a pánik segíti a túlélést, hanem az, hogy a lélek „szünet gombot” nyom.

A pszichológia ezt a jelenséget gyakran a disszociáció enyhébb formájaként írja le. Bessel van der Kolk (2014) szerint ilyenkor az idegrendszer megpróbálja megóvni az embert az összeomlástól azzal, hogy tompítja az érzelmi válaszokat. Rövid távon ez adaptív lehet – hosszú távon viszont elakadhat benne a feldolgozás.

Az üresség tehát nem „hiba a rendszerben”, hanem egy túlélési stratégia.

Amikor nem csak egy embert veszítünk el

A gyász nem mindig egyetlen személy elvesztéséről szól. Egész belső struktúrák omlanak össze.

Elveszíthetjük:

• azt az embert, akihez tartozni lehetett,
• azt a helyet, ahol biztonságban éreztük magunkat,
• azt az identitásrészt, amelyik tudta, ki ő és merre tart,
• azt az illúziót, hogy „van, aki megtart”.

Ilyenkor nem csupán fájdalom keletkezik, hanem belső tér marad utána. Egy üres hely, amely korábban kapcsolat, jelentés, alapvetés és iránytű volt.

Kutatások szerint (Park, 2010) a gyász egyik központi kérdése éppen az, hogyan tudjuk újraszervezni az életünk értelmét a veszteség után. Amikor ez az értelem hirtelen megszűnik, gyakran nem érzelmi vihar, hanem egzisztenciális ürességjelenik meg.

„Nem tudom, mit érzek. ” – az üresség nyelve

Terápiás helyzetben az egyik leggyakoribb mondat, amit ilyenkor hallani lehet:
„Nem tudom, mit érzek.” Vagy:„Semmit.”

Ez sokszor félreértett válasz. Nem érdektelenséget, nem elutasítást jelent, hanem azt, hogy az illető még nem fér hozzá ahhoz, ami benne zajlik. Az érzelmek mintha elérhetetlen távolságba kerültek volna.

A gyászban az üresség gyakran együtt jár:

• érzelmi tompasággal,
• cselekvésképtelenséggel,
• identitásbizonytalansággal,
• az érzéssel, „mintha nem lennék igazán jelen az életemben”.

Ez különösen gyakori olyan veszteségek után, ahol korán kellett erősnek lenni, alkalmazkodni, továbbmenni, működni.

Az üresség mögött gyakran ott van a „túl sok„

Paradox módon az üresség sokszor nem keveset, hanem túl sokat jelent. Túl sok veszteséget.
Túl sok felelősséget. Túl sok kimondatlan fájdalmat.

Ahogy a neurobiológiai kutatások is hangsúlyozzák (Porges, 2011), a biztonság érzése alapfeltétele annak, hogy érzelmileg meg tudjunk nyílni. Amíg az idegrendszer veszélyt érzékel – akár belső, akár külső értelemben –, addig az üresség lehet az egyetlen elérhető állapot.

A lélek ilyenkor pihenni próbál. Időt nyerni. Magához térni. Teret teremteni ahhoz, hogy egyszer majd újra tudjon kapcsolódni.

Az üresség nem az út vége

Talán az egyik legfontosabb üzenet, amit erről az állapotról érdemes kimondani:
az üresség nem a gyász hiánya, és nem is a feldolgozás kudarca. 

Sokszor ez az a csendes átmeneti tér, ahol a lélek először megállhat. Ahol nem kell azonnal „jobban lenni”. Néha az első igazán őszinte mondat, amit ebben az állapotban ki tudunk mondani, éppen ez:

„Most nem vagyok jól.”

Ez pedig már nem üresség, hanem kapcsolódás az érzelmeinkhez.