Kontrollvesztés a gyászban
A veszteség tényén túl a gyász egyik legmegrázóbb tapasztalata az irányítás érzetének elvesztése. Az az élmény, amikor hirtelen nem tudjuk, merre tovább, mit kellene tennünk, és egyáltalán van-e még beleszólásunk a saját életünk alakulásába.
Egy korábbi kliensem – Zita megtapasztalta, hogy a férje egyik napról a másikra kilépett a házasságukból, ő pedig ott maradt két gyerekkel és egy olyan jövővel, amit nem akart magának. Nappal működött, intézkedett, este viszont, amikor elcsendesedett a ház, rászakadt a kontrollvesztés minden következménye: szorongás, félelem, üresség, bénultság. Egyszer így fogalmazott: „Tudtam, hogy mennem kell előre, mert a gyerekeim számítanak rám. De közben belül minden szétesett. Mintha egyszerre kellene erősnek lennem és teljesen elveszettnek.”
Ez az ambivalens állapot – kontrollt gyakorolni és közben kontrollvesztettnek lenni – a gyász egyik legnagyobb belső feszültségét hordozza.
A kontroll elvesztése, mint „sokkélmény”
Amikor veszteség ér minket, gyakran érzelmi káosz alakul ki. Nem találjuk a szavakat, nem értjük, mi zajlik bennünk, és könnyen megjelenik az a gondolat, hogy „velem van a baj”. Pedig amit ilyenkor átélünk, az nem patológiás reakció, hanem egy alapvető emberi válasz egy radikálisan megváltozott valóságra.
A stressz és megküzdés kutatásának egyik meghatározó alakja, Richard Lazarus szerint az átélt stressz mértéke nemcsak az eseménytől függ, hanem attól is, mennyire érezzük kontrollálhatónak az adott helyzetet. A gyász pedig pontosan azt az élményt hozza, hogy nincs ráhatásunk. És ez önmagában is krízist jelent.
Miért kapaszkodunk a kontroll illúziójába?
Az emberi psziché számára a kontroll nem luxus, hanem alapvető szükséglet. Segít eligazodni, biztonságot ad, csökkenti a szorongást. Ellen Langer kutatásai rávilágítottak arra, hogy hajlamosak vagyunk akkor is befolyást tulajdonítani magunknak, amikor objektíven nézve nincs befolyásunk. Mintha a gondolataink, szándékaink vagy apró gesztusaink képesek lennének irányítani a történéseket.
Ez az illúzió normál esetben védelmet nyújt. A gyász azonban gyakran „könyörtelenül” lebontja ezt a védelmet, és szembesít azzal, hogy az élet bizonyos fordulatai nem kontrollálhatók. Ez a felismerés egyszerre ijesztő és megrendítő.
De mi történik akkor, amikor bekövetkezik a veszteség? Ilyenkor a kontroll illúziója könnyen átcsúszik túlzott felelősségérzetbe: „Én rontottam el.” „Én idéztem elő.” Ez a gondolkodás nemcsak bűntudatot kelt, hanem megakasztja a gyász természetes folyamatát is, amelynek része a tehetetlenség és a kontrollvesztés megélése.
Az igazságos világba vetett hit illúziójának összeomlása
A kontrollvesztés gyakran együtt jár egy másik alapvető hiedelmünk megingásával is: azzal, hogy a világ igazságos. Melvin J. Lerner írta le azt a jelenséget, hogy az emberek hajlamosak azt hinni: mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ez a hit biztonságot ad – egészen addig, amíg velünk nem történik valami igazságtalan.
Amikor nem találunk magyarázatot a veszteségre, felerősödnek a kérdések: „Miért én?” „Mit csináltam rosszul?” Ha ezekre nincs válasz, újabb krízis bontakozhat ki: reménytelenség, identitásvesztés, kiégés, belső üresség. Mintha nemcsak valakit vagy valamit veszítenénk el, hanem az addigi világképünket is.
Biztonság illúzió nélkül
A kontrollérzet pszichés védelmet nyújt. A teljes elvesztése valóban széteséssel fenyeget. Éppen ezért a psziché nem is engedi meg egyszerre a teljes felismerést. Időre van szükség ahhoz, hogy elviselhetővé váljon az a gondolat: nem tudtam volna megváltoztatni, ami történt.
A gyász egyik legmélyebb tanulása talán nem az, hogyan szerezzük vissza a kontrollt, hanem az, hogyan építsünk újfajta biztonságot egy kiszámíthatatlan világban. Olyat, amely már nem az illúziókra, hanem a belső alkalmazkodóképességre, rugalmasságra és kapcsolódásra épül.
És ez a folyamat – bármennyire fájdalmas – lassan visszaadhat valamit abból az érzésből, hogy az életünk nem irányítható teljesen, de mégis élhető.