Blog - 2026.01.24.
Érzelmek a gyászban XIII. – A hála, mint erőforrás
A veszteség leginkább visszavonhatatlan változást, hiányt hagy maga után. Valami eltűnik, más lesz, nem lesz többé. És mégis – sokan számolnak be arról, hogy a hiány fájdalma mellett egy másik érzés is gyakran megjelenik: a hála.
Mit jelent hálát érezni veszteség után?
Egy időben gyűjtöttem a klienseim mondatait, amit megfogalmaztak „értékként” egy-egy veszteség kapcsán:
- „Ő tanított meg szeretni.”
- „Vele éltem át először, milyen igazán kapcsolódni.”
- „Mellette nőttem fel.”
- „Általa lettem az, aki ma vagyok.”
A hála nem azt jelenti, hogy „jó élmény” volt elveszíteni valakit. Nem azt jelenti, hogy „megérte”. És végképp nem azt, hogy a veszteség kevésbé fáj.
A hála inkább arról szól, hogy miközben szembenézünk azzal, amit elveszítettünk, képesek vagyunk kapcsolatban maradni azzal is, amit kaptunk. Nem csökkenti a hiányt. De segít megérezni, hogy a kapcsolat nem tűnt el nyomtalanul.
A hiány fájdalma tehát a veszteségre emlékeztet, a hála a kapcsolatra.
A hála, mint erőforrás
A pszichológiai kutatások szerint a hála jóval több, mint egy kellemes érzés. Aktív belső erőforrás, amely segíti a feldolgozást.
Robert Emmons és Michael McCullough vizsgálataikban kimutatták, hogy a hála tudatos megélése javítja az érzelmi jóllétet, csökkenti a depresszív tüneteket, és erősíti a pszichés ellenállóképességet (Emmons & McCullough, 2003).
Későbbi kutatások szerint a hála az agy jutalmazó rendszereit is aktiválja – különösen azokat a területeket, amelyek a motivációval, érzelmi szabályozással és a kapcsolati élmények feldolgozásával állnak összefüggésben (Fox et al., 2015).
Wood és munkatársai (2010) pedig arra mutattak rá, hogy a hála segíthet csökkenteni a ruminációt – azt az örvénylő, önmagába visszatérő gondolkodást, amely a gyász egyik legkimerítőbb velejárója.
Fájdalom és hála: megférnek egymás mellett
Ha életem egyik legmeghatározóbb veszteségére – édesanyám halálára – gondolok, egyszerre fogalmazódik meg bennem:
Fáj, hogy soha többé nem hallhatom a nevetését? Fáj, hogy nem élhetem át többé a biztonságos, szerető ölelését? Fáj, hogy soha többé nem fogom látni a ragyogást a szemében?
Mérhetetlenül.
Hálás vagyok, hogy hallhattam a nevetését? Hogy szívből és hangosan nevethettem vele? Hogy megtapasztalhattam, milyen egy anya biztonságos, szerető ölelése? Hogy voltak az életemben pillanatok, amikor láthattam a szemében a ragyogást?
Mérhetetlenül.
A hála nem „kiváltja” a fájdalmat. Nem oldja meg, nem oldja fel, nem gyógyítja meg önmagában a gyászt.
A hála tulajdonképp a fájdalom mellé rendelődik. Megférnek egymás mellett.
Olyan, mintha egy sötétített szobában résnyire elhúznánk a függönyt. A sötétség nem szűnik meg. De beengedünk egy kevés fényt. Annyit, amennyi éppen elbírható.
A gyász tehát nemcsak a fájdalom nyelve. A hála nyelve is lehet. A szereteté is. A köteléké, ami nem ér véget. Ami nem múlik el. Ha a gyászodban megjelenik a hála, nem kell úgy érezd, hogy felmented magad a fájdalom alól. A hála erőforrássá válhat benned, ami arra emlékeztet, hogy amit egyszer szerettünk, annak nyomai később is bennünk élnek.