Blog - 2025.12.20.

Érzelmek a gyászban XI. – A gyász, amit nem lehet tökéletesen megélni

Miért beszélünk a perfekcionizmusról a gyász kapcsán?

A perfekcionizmus ugyan nem érzés, mégis fontos megemlíteni a gyászfolyamat során. Nem azért, mert a gyász „jól” vagy „rosszul” teljesíthető lenne, hanem mert sokaknál észrevétlenül belső elvárássá válik. Veszteség idején felerősödnek azok a belső szabályok, amelyek a kontrollról, a megfelelésről és a szégyen elkerüléséről szólnak – a perfekcionizmus pedig gyakran ezek metszéspontjában jelenik meg.

A perfekcionizmus mint érzelmi válasz

A perfekcionizmus nem önálló érzelem, sokkal inkább érzelmi reakciók következménye és kifejeződése. A félelem, a bűntudat, a szégyen vagy a kontrollvesztés élménye könnyen terel bennünket abba az irányba, hogy „mindent jól csináljunk”. A gyászban ez gyakran így hangzik belül: össze kell szednem magam, nem eshetek szét, erősnek kell maradnom.

Ezek a belső üzenetek rövid távon biztonságot adhatnak, de hosszabb távon eltávolíthatnak attól, amire a gyászban valóban szükség lenne: az érzelmek megengedésétől és átélésétől.

A szégyen elleni páncél

Brené Brown szerint a perfekcionizmus nem egészséges törekvés a kiválóságra, hanem egyfajta védekező mechanizmus. Pajzs a szégyen ellen, kísérlet arra, hogy elkerüljük mások – és saját magunk – ítéletét.

Gyászban ez a páncél különösen csábító lehet. Ha kívül rendezettséget, kontrollt és erőt mutatunk, talán nem kell szembenéznünk azzal, mennyire fáj belül. Csakhogy a páncél nemcsak véd, hanem el is zár.

Ellenség vagy erőforrás?

A perfekcionizmus önmagában nem feltétlenül probléma. Katherine Morgan Schafler arra hívja fel a figyelmet, hogy nem az a kérdés, perfekcionisták vagyunk-e, hanem az, hogyan viszonyulunk ehhez a működésmódhoz. Lehet benne kitartás, felelősségvállalás, igényesség – de könnyen átcsúszhat önbüntetésbe is.

Amikor a kontrollkényszer bénítóvá válik, amikor már nemcsak jól szeretnénk csinálni dolgokat, hanem muszájtökéletesnek lennünk, akkor folyamatos elégedetlenség, csalódottság és alacsony önértékelés alakulhat ki. Schafler szerint ilyenkor hátat fordítunk a saját lelkünknek, elzsibbasztjuk az érzéseinket – és éppen ezzel tartjuk fenn a fájdalmat.

Közösségi elvárások és „Oscar-díjas gyógyulás”

A gyászban a perfekcionizmust gyakran erősítik a kimondatlan társadalmi elvárások is. Mennyi idő után kellene „jobban lennünk”? Mikor illik már újra működni, teljesíteni, mosolyogni?

Kutatások is rámutatnak arra, hogy a veszteséget átélt emberek gyakran érzik úgy, hogy a környezetük figyeli és értékeli a gyászukat. Ez könnyen vezethet ahhoz, amit sokan „Oscar-díjas gyógyulásnak” neveznek: kifelé erőt és stabilitást mutatunk, miközben belül szétesettség és káosz uralkodik. A külvilág felé az üzenet az, hogy „jól vagyok”, miközben a fájdalom magányosan marad.

A perfekcionizmus csapdája a gyászban

A perfekcionizmus legnagyobb veszélye a gyászban az, hogy megfoszt bennünket a valódi átéléstől. Annyira szeretnénk megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak, annyira akarjuk „jól csinálni” a gyászt, hogy közben eltávolodunk saját belső élményeinktől.

Nem a perfekcionizmust kell elengednünk, hanem a mindent-irányítás kényszerét. A kontroll elengedése nem gyengeség, hanem bátorság. Annak felismerése, hogy vannak folyamatok, amelyeket nem lehet szabályozni – csak megélni.

Amire a gyász valóban tanít

A gyász egyik legfontosabb tanítása talán az, hogy nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy haladjunk. Nem kell jól csinálnunk. Elég, ha jelen vagyunk. A fájdalommal, a hiánnyal, önmagunkkal. És azzal az emberrel, akivé a veszteség közben lassan válunk.