Blog - 2025.11.18.

Érzelmek a gyászban I. – A fájdalom, mint a szeretet árnyéka

Amikor közelebbről kezdjük szemlélni a gyász jelenségét, hamar ráébredünk: vannak érzések, amik átható erővel képesek bennünk feltörni, és mindent képesek elborítani. A gyász egyik legerőteljesebb és legnehezebben kifejezhető élménye a fájdalom.

A gyász sokszínű, hullámzó világában a fájdalom gyakran az első, ami felbukkan – és gyakran az utolsó, amitől búcsút veszünk. Intenzív, mélyről jövő, nyers érzés. Több, mint tünet. Több, mint reakció. Ez egy olyan belső élmény, ami átszövi a mindennapokat. Néha olyan hirtelen érkezik, hogy beleremeg a testünk, máskor egyfajta tompa, lassú, gyűrűző jelenlétként kísér napokon át. 

A modern neuropszichológiai kutatások ma már pontosan értik, miért érezzük ezt „testi valóságnak”. Naomi Eisenberger és Matthew Lieberman (UCLA, 2003) vizsgálatai kimutatták, hogy a társas fájdalom – például az elválás, az elutasítás vagy a veszteség – ugyanazt az agyi rendszert aktiválja, mint a fizikai fájdalom.

A veszteség fájdalma tehát nem metafora. Az agy szó szerint úgy dolgozza fel, mintha testi sérülés történt volna. Ezért is érezhetjük úgy, hogy a fájdalom olyan, mintha valami állandóan jelen lenne és figyelmet kérne: egy nyomás a mellkasban, egy szorítás a torokban, vagy épp gyomortájékon.

Ahogy David Kessler, a veszteségkutatás egyik legfontosabb alakja írja:

„A fájdalom a szeretet ára.”

Ott jelenik meg, ahol mély volt a kötődés. Nem véletlen, hogy sok kultúrában a gyász szavai a „szívfájdalom” kifejezésből erednek. 

lse Taylor és munkatársai (2013) kimutatták, hogy akut veszteség után a szervezetben megnő a stresszhormonok és gyulladásos markerek szintje. Egyes esetekben kialakulhat a Takotsubo-kardiomiopátia, az úgynevezett „megtört szív szindróma”: a szívizom átmeneti működészavara, amely ijesztően hasonlíthat egy szívrohamra.

Ez is mutatja, hogy a gyász fájdalma nem csupán lelki élmény, hanem testi valóság is. A fájdalom azt jelzi, hogy szerettünk. Hogy kapcsolódtunk. Hogy valami belénk íródott, és most hiányzik. 

Amikor a fájdalom megszólít

Előfordulhat, hogy eleinte csak a mindent elborító fájdalmat tapasztaljuk. A fájdalom ilyenkor lassít, visszavonulásra késztet. Olyan, mintha azt mondaná: „Állj meg. Nézd meg, mi történt. Figyelj rám.”

Ezt élte át az egyik kliensem, Ági is, akinek története jól mutatja, milyen elemi erővel törhet ránk a fájdalom. Ági falun nőtt fel, a szülei mezőgazdaságban dolgoztak, állatokat tartottak, a gyereknevelés inkább a nagyszülőkre maradt. Felnőttként Ági a fővárosba költözött. A nagyszülők és Ági közös történetei egyre inkább megfogyatkoztak. Egyik nap zuhanyzás után kilépve látta meg a telefonján az üzenetet: a nagymamája meghalt. „Nem akarta hívással zavarni” – írta az édesapja. A telefon kicsúszott a kezéből, ő pedig összerogyott. Nem tudta utólag megmondani, meddig sírt. Csak arra emlékezett: úgy érezte, soha nem fogja abbahagyni.

A hiány, mint kapu a fájdalomhoz

Volt idő, amikor én is a hiányon keresztül tudtam a legmélyebben kapcsolódni a veszteségeimhez. Hiányzott egy illat, egy hang, egy beszélgetés, egy ölelés, a közös rituálék.  Mintha a hiány lett volna az a kapu, amelyen át be tudtam volna lépni a fájdalmam magjához.

Sokszor épp a hiány az, ami a legerősebben összeköt azzal, amit elveszítettünk. A hiány néha jobban fáj, mint maga a történés. Mert ott érezzük legmélyebben azt, ami már nincs, nem lesz többé – és vele együtt mindazt, amit jelentett nekünk.

A fájdalom nem ellenség – útjelző

A fájdalom sokak számára ijesztő. Összekeverjük a gyengeséggel, a kontrollvesztéssel, a „rosszul gyászolással”. Pedig a fájdalom nem ellenség. Nem azt jelenti, hogy baj van velünk. Nem azért jelenik meg, hogy bántson, hanem azért, hogy jelezzen. A fájdalom a gyász természetes része, az egyik legőszintébb jelzése annak, hogy kapcsolódtunk valamihez vagy valakihez.

A pszichológia szerint a fájdalom fontos érzelmi jelzés: arra figyelmeztet, hogy veszteség ért, és időre, lassulásra, belső munkára van szükségünk. A fájdalom az integráció része. Azé a belső újrarendeződésé, amelyben új formát ölt a kapcsolatunk azzal, akit elvesztettünk – és önmagunkkal is.

És mi következik a fájdalom után?

Sokaknál – néha észrevétlenül – előbb-utóbb megjelenik egy másik erőteljes érzés is: a düh.
Düh a sorsra, düh a körülményekre, düh önmagunkra, düh arra, aki elment. A düh gyakran olyasmi, ami mozgásban tart, amikor a fájdalom túl bénító lenne. A düh a tehetetlenség hangja, a kontrollvesztettség reakciója és gyakran félreértett kísérője a gyásznak.

A cikksorozat következő részében erről mesélek majd:

hogyan kapcsolódik a düh a gyászhoz, és miért sokkal fontosabb része a gyógyulásnak, mint gondolnánk.