Blog - 2025.12.03.

Érzelmek a gyászban V. – Félelemmel és szorongással a gyász árnyékában 

A gyász nemcsak a múlt felé fordítja a tekintetünket. A jövőre is jelentős hatással bír, alakítja, átformálja. Stroebe és Schut kettősfolyamat modellje is ezt támasztja alá. A gyász nem egyenes vonalú folyamat, hanem kétféle működés közti ingázás.Az egyik felünk a múltba tekint, a hiánnyal, fájdalommal néz szembe, a másik felünk az új élethelyzethez igyekszik alkalmazkodni. A kulcs a két állapot közti ingadozáson, mozgáson van. 

Miközben a gyász alapvetően megrendíti a biztonságérzetünket, megtöri a kontroll illúzióját, és kérdőjeleket tesz oda, ahol korábban biztosnak hitt válaszok voltak. 

A veszteség egyik legtermészetesebb, ugyanakkor leggyötrőbb kísérője ezért gyakran a félelem: félelem az egyedülléttől, a bizonytalanságtól, attól, hogy újra baj történhet, hogy a jövő már nem lesz olyan, mint amiben korábban hittünk.

Sokan számolnak be arról, hogy a veszteség után mintha a testük és az elméjük állandó készenléti állapotba kapcsolna. Egyfajta állandó nyugtalanság lesz úrrá rajtuk: „mintha bármelyik pillanatban újra történhetne valami kiszámíthatatlan, valami rossz”.

Agyunk, a félelem és a veszteség – miért válunk hiperéberré?

Tudományos kutatások szerint gyász után megnövekszik többek közt az amygdala—az agy érzelmi központjának—aktivitása. Ez a terület felelős a félelem és a szorongás észleléséért és feldolgozásáért. Amikor fokozott működésbe kapcsol, az egész rendszerünk készenlétbe áll. Ilyenkor könnyebben találunk „jeleket” a veszélyre, aggódunk szeretteinkért, beleremegünk egy szimpla telefoncsörgésbe is, hiszen úgy érezzük, csakis rossz hírt hozhat.

Ezek a reakciók nem gyengeséget, hanem összehangolt biológiai működést tükröznek. Az ősi üzenet mindegyikben ugyanaz: vigyázz, készülj fel, védd magad!
Csakhogy hosszú távon ez a túlműködés kimerítővé válhat.

Amikor a félelem saját magát táplálja

Személyesen is megtapasztaltam, milyen az, amikor nem is az élet történései ijesztenek meg igazán, hanem a saját reakcióim, amit az élet történései kiváltanak belőlem. Ijesztően hatott rám, hogy időnként képes vagyok eltávolodni a saját érzéseimtől: kívülről úgy tűnhetett, jól vagyok, miközben belül bennem minden feszültté vált. Sokszor a legnagyobb félelmem nem is a veszteséggel, hanem saját „szétesésemmel” volt kapcsolatos: Mi van, ha eljön egy pont, ahonnan már nem tudok felállni?

Ez a félelem a félelemtől jelensége. Amikor nem maga az elsődleges érzés a legnehezebb, hanem az attól való menekülés, ellenállás, a belső harc, amit láthatatlanul vívunk. A szorongás ilyenkor önmagát gerjeszti.

A két nyíl tanítása – mit teszünk magunkkal a félelemben?

A veszteségről gondolkodva gyakran eszembe jut Thich Nhat Hanh tanítása a „két nyílvesszőről”.

Az első nyílvessző a fájdalom, amely elkerülhetetlen. A második nyílvessző viszont az, amit mi magunk lövünk ki saját magunkra: az önvád, a félelem, a rágódás, a szégyen. 

A pszichológia hasonlóképpen különbözteti meg az elsődleges és másodlagos érzelmeket.
Az elsődleges érzelmek—mint a félelem, szomorúság—alapvető, ösztönös reakciók egy helyzetre. A másodlagos érzelmek pedig ezekre rakódnak rá: amit „tanultunk”, amit a múltunk vagy a társadalmi elvárások alakítottak bennünk, pl.: düh, szégyen.

Gyász idején mindkettővel találkozunk. És gyakran a másodlagos érzelmek—az önkritika, a szégyen, a félelem attól, hogy félünk—teszik igazán nehézzé a veszteség feldolgozását.

A félelem és a szorongás nem az ellenségünk

Talán fontos lehet a felismerés: a félelem és a szorongás nem valami, amit le kell győzni, hanem valami, amit meg kell érteni.

Ezek az érzések azt jelzik, hogy:

• biztonságra van szükségünk,
• megnyugvásra vágyunk,
• kapcsolódást és megtartó jelenlétet kívánnánk
• erőforrásokat keresünk, hogy elbírjuk azt, ami történt velünk.

Ha képesek vagyunk lelassulni, odafordulni ezekhez az érzésekhez, ha engedjük, hogy megmutassák, mire van szükségünk, akkor a szorongás lassan veszít a szorításából. 

Nem tűnik el teljesen—nem is ez a cél—de már nem kizárólagosan irányítja a gondolatainkat.

Törékeny bizonytalanság, mégis megtartható egyensúly

A gyász újrarendezi a világot. Sok mindent elvesz, de néha új látásmódokat is kínál: lassan, óvatosan tanít meg arra, hogyan élhetünk együtt a bizonytalansággal, a félelemmel. Hogyan találhatunk némi biztonságot ott is, ahol a talaj már nem olyan stabil, mint régen.

És talán ez az egyik legnagyobb belső átalakulás:
nem a félelem nélküli élet a cél, hanem az, hogy a félelmeink mellett is képesek legyünk élni, kapcsolódni, támaszt találni—akár önmagunkban, akár másokban is.