Blog - 2025.12.14.

Érzelmek a gyászban VI. – Szégyenbe zárt gyász

Bőséggel felnőtt éveim tapostam, mikor olyan élethelyzetbe kerültem, ahol többszörös gyász szakadt rám és úgy éreztem, ezt már nem bírom el. Megrekedtem. Ezen a ponton nehezen, de meg tudtam engedni magamnak, hogy szétessek. Először azt hittem, megkönnyebbülést fogok érezni. Hogy ha már nem tartom egyben magam, ha végre elengedem a kontrollt, akkor valami fajta megnyugvás érkezik majd.

De nem ez jött először.
Hanem a szégyen.

„Gyenge vagyok.”
„Hogy süllyedhettem idáig?”

A gyász nemcsak fájdalmat hoz magával, hanem gyakran egy olyan érzést is, amiről keveset beszélünk: a szégyent. Azt az érzést, ami nemcsak elnehezít, hanem el is némít.

Amikor nem azt érezzük, hogy hibáztunk – hanem azt, hogy mi vagyunk a hiba

John Bradshaw A mérgező szégyen gyógyítása című könyvében úgy ír a szégyenről, mint egy alapélményről, amely nem a cselekedeteinkre vonatkozik, hanem az énünkre. Nem azt érezzük, hogy „rosszat tettem”, hanem azt, hogy „rossz vagyok”. Hibás. Selejtes. Kevés.

Ez a szégyen nem egy múló érzelem, hanem identitásszintű megélés: mélyen beépül az önazonosságunkba, és mivel ritkán vállaljuk fel, titokban maradva pusztít. Belső monológokká válik:

– „Én vagyok a hiba.”
– „Gyenge vagyok.”
– „Nem vagyok elég.”
– „Nem vagyok jó.”

A gyász tudja aktiválni ezt az megélést. Különösen akkor, ha korábban azt tanultuk meg, hogy az értékességünk feltétele a kontroll, az önuralom, az erő. Ha azt, hogy „akkor vagyok rendben, ha megoldok, ha működök, ha nem esek szét”.

Egy veszteség viszont szinte törvényszerűen kontrollvesztéssel jár. És ami ilyenkor történik, az nem pusztán fájdalom: hanem az önmagunkról alkotott kép megingása is.

A kutatások szerint a szégyen szorosan összefügg azzal, ahogyan magyarázzuk a veszteséget. June Tangney és munkatársai különbséget tesznek bűntudat és szégyen között: míg a bűntudat egy konkrét viselkedésre irányul („ezt elrontottam”), addig a szégyen az egész személyiséget minősíti („ilyen ember vagyok”). 

A gyászban, különösen traumatikus vagy hirtelen veszteség után, gyakran az utóbbi kerül előtérbe.

A titok, ami táplálja a szégyent

Bradshaw szerint a szégyen igazi tápláléka a titok. Amikor nem mondjuk ki. Amikor rejtegetjük. Amikor azt érezzük, hogy ez „túl sok” lehet mások számára.

Sokan, akik veszteséget éltek át, arról számolnak be, hogy inkább visszahúzódnak. Kevesebbet beszélnek. Megválogatják a mondataikat. Félnek attól, hogy terhet jelentenek. Így a szégyen lassan elszigetel: leválaszt másokról – és önmagunkról is.

Eszembe jut Gábor története, aki végig kísérte legjobb barátja betegségét. A halála után hónapokkal is újra és újra ugyanazok a kérdések zaklatták:

„Ha hamarabb elviszem orvoshoz?”
„Ha más dózisban kap gyógyszert?”
„Ha jobban odafigyelek?”

A kérdések végül egy mondatba sűrűsödtek:
„Szörnyű barát és még szörnyűbb ember vagyok. Az én hibám, hogy meghalt.”

Ezt a mondatot sokáig magában tartotta. Már korábban megfogalmazódott benne, mégsem merte hangosan kimondani. 

Egy másik kliensem, Éva esetében a veszteségéhez egy olyan mulasztás társult, amelyet képtelen volt megbocsátani magának. Éva lánya a várandósság hetedik hónapjában veszítette el a kisbabáját, akit meg kellett szülnie. Az esemény előtti estén Éva látta, hogy a lánya hívja. Nem vette fel.

„Azt gondoltam, ez csak a szokásos esti bejelentkezés. Majd holnap visszahívom.”

Másnap értesült arról, mi történt. A gyász mellé azonnal megérkezett a szégyen is:

„Mégis milyen anya az ilyen?”

A trauma- és gyászkutatások egyértelműen rámutatnak arra, hogy veszteség után az emberek hajlamosak túlértékelni a saját felelősségüket. 

Utólagos ok-okozati magyarázatokat gyártunk, mert a kontroll illúziója – még ha fájdalmas is – gyakran elviselhetőbb, mint annak elfogadása, hogy bizonyos dolgokra nincs ráhatásunk.

Mérgező vagy emberivé formáló szégyen

A szégyen akkor válik igazán mérgezővé, amikor nem egy reális, konkrét hibára vonatkozik, hanem az én egészét minősíti. Amikor azt mondjuk: „rossz ember vagyok”.

Ez a fajta szégyen elakadást hoz a gyászfolyamatban. Elszigetel. Elzár a kapcsolódástól. És elzár attól is, hogy együttérzéssel forduljunk önmagunk felé.

Bradshaw ugyanakkor különbséget tesz a mérgező és az egészséges szégyen között. Az egészséges szégyen nem megbénít, hanem emlékeztet: nem vagyunk mindenhatóak. Esendők vagyunk. Korlátozottak. Nem tudhatunk mindent, nem láthatunk előre mindent.

Ez a felismerés nem eltávolít másoktól, hanem közelebb visz. Alázatra, együttérzésre, kapcsolódásra nyit.

És talán a gyász egyik legnehezebb, mégis legfelszabadítóbb lépése éppen ez: kimondani azt, amit eddig titokban tartottunk. És lassan, nagyon lassan megtanulni nem önmagunk ellen, hanem önmagunk mellé fordítani gyászunkat.