Blog - 2026.01.24.
Érzelmek a gyászban XIV. – Ott fáj, ahol szerettünk
Van egy mondat, amely sok veszteséget átélő tapasztalatát sűríti magába: ott fáj, ahol szerettünk.
Gyászunk idején könnyen úgy érezhetjük, hogy a szeretet is távozik azzal együtt, akit elveszítettünk. Mintha a kapcsolat megszakadna, mintha minden, ami addig élt, egyszerre értelmét veszítené. Pedig a szeretet nem tűnik el. Marad. Formát vált. Testet ölthet fájdalomban. Felbukkanhat emlékekben. Meghúzódhat harag vagy csend mögött.
De nem múlik el.
A gyász, mint a szeretet árnyéka
Leegyszerűsítve: nem létezne gyász, ha nem lett volna szeretet. A fájdalom nem véletlen melléktermék, hanem annak a jele, hogy kapcsolódtunk. Hogy valaki fontos volt. Hogy a másik hatással volt ránk, formált minket, nyomot hagyott bennünk.
A veszteség ott kezdődik, ahol valaha kötődés volt – ahol valami fontos megszületett bennünk a másik által.
Erich Fromm például úgy fogalmaz, a szeretet nem passzív érzés, hanem cselekvés és döntés, egy aktív odafordulás a másik felé (Fromm, 2002). John Bowlby (a kötődéselmélet megalkotója) szerint is a kapcsolódás ereje a szeretet. A kapcsolódás nem luxus, hanem alapvető szükséglet. Ez az, amiben növekedni tudunk. A pszichológia úgy tekint a szeretetre, mint a kapcsolódás, intimitás, gondoskodás és elfogadás összefonódására (Bowlby, 1969).
Amikor egy ilyen kapcsolat megszakad, nemcsak a másik embert veszítjük el, hanem egy darabot abból a világból is, amelyben önmagunk voltunk.
Ezért fáj ott, ahol szerettünk.
A szeretet, mint megtartó erő a veszteségben
A gyászkutatások egy része hangsúlyozza, hogy a veszteség feldolgozásában nemcsak a fájdalom megélése fontos, hanem azok az érzelmi erőforrások is, amelyek megtartanak bennünket. Ilyen a szeretethez való kapcsolódás is.
A gyászolók gyakran számolnak be arról, hogy a szeretet emléke – egy hang, egy mondat, egy közös érték – kapaszkodóvá válik. Nem szünteti meg a hiányt, de segít értelmezni és elviselni azt.
Egyes kutatások szerint a pozitív érzelmek – köztük a szeretet és a kapcsolódás élménye – nem gátolják a gyászmunkát, hanem segítik az érzelmi szabályozást, csökkentik a reménytelenség érzését, és támogatják az alkalmazkodást a veszteség utáni élethez.
Hiszen amikor elveszítünk valakit, ez az „aktív energia” nem szűnik meg egyik napról a másikra.
A gyász tehát összességében nem más, mint a szeretet mozgásban maradó formája.
Miért „tapadunk” mégis könnyebben a fájdalomhoz?
Az idegtudomány szerint az emberi agy evolúciósan érzékenyebb a negatív ingerekre. Rick Hanson azt mondja, a tudatunk tépőzár a negatívumokra, teflon a pozitívumokra. A veszteség, a fájdalom, a fenyegetés „megtapad”, míg a szeretet, a derű, a biztonság sokszor gyorsabban elillan a figyelmünk fókuszából.
Ezért fontos a szeretet, a hála, a derű érzései felé tudatosságot fordítanunk. Észrevenni, amikor megérint minket: egy tekintetben, egy érintésben, egy mondatban, egy gesztusban. Ápolni magunkban a szeretet magjait.
Nem azért, hogy elnyomjuk a fájdalmat.
Hanem hogy ne veszítsük el a kapcsolat lényegét.
Egy kérdés, ami iránytű lehet
A csoportban, ahol meditációt gyakorlok, egyszer elhangzott egy kérdés, amit azóta is rendszeresen felteszek magamnak, másoknak, ha nehezebb érzésekkel találkozom:
„Mit tenne most a bennem lévő szeretet?”
Ez a kérdés nem oldja meg a gyászt. De segít irányt találni akkor, amikor elborítva érezzük magunkat, amikor elbizonytalanodunk.
A szeretet, ami túléli a veszteséget
Ha a szeretetről gondolkodom, sokkal többnek és mélyebbnek érzem, mint hogy annyit mondjak, ez egy érzelem. A szeretet képes fennmaradni akkor is, amikor a másik ember már nincs jelen, amikor nem láthatjuk, nem érhetjük el. A szeretet személyes, átfogó élmény. A legtisztább, legzsigeribb, legbensőségesebb, legnemesebb tapasztalat. A szeretet nem kér és nem vár semmit. Nem hirdeti magát, nem poszt gyanús, nem filterezett és nem kér tapsot. Nem kell hozzá más, csak valódi jelenlét. A szeretet az, ami ok nélkül képes feltörni.
Mert a szeretet valójában a szíved szabad megosztása.