Blog - 2021.11.08.

Menni vagy maradni? Meddig küzdjünk a (pár)kapcsolatunkért?

Menni vagy maradni? Meddig küzdjünk a (pár)kapcsolatunkért?

  Sokszor kerülünk életünk során válaszút elé, és ezek alól a kapcsolati elakadások sem kivételek. Meddig hozható helyre egy párkapcsolat? Meddig érdemes küzdeni érte? Hogy tudom meghozni a helyes döntést egy ilyen elakadásban?   Amikor jól működik egy párkapcsolat, egy bizonyos módon látjuk a másikat és magunkat is benne. Ez sokszor egy előre megalkotott, idealizált kép, egy elképzelt, optimista jövőkép. A kapcsolat általában akkor jó, ha a számunkra fontos értékeket megtaláljuk benne. Ilyen lehet számos számunkra értéket képviselő belső tulajdonság (pl.: türelem, empátia, figyelem) felfedezése a másikban, az intimitás igénye, vagy épp a kalandvágy, a humor, felfedezhetjük a másikban a számunkra kedves érdeklődési körök szeretetét, vagy akár apró figyelmességeket, melyek személyét és a kapcsolatot felértékelik a szemünkben.   Egy idő után viszont a másikról alkotott kép megváltozhat. Hogyan? Vegyünk egy konkrét példát. A kapcsolat kezdetén szeretünk üzeneteket kapni. Úgy érezhetjük, a másik kifejezi figyelmét irányunkban, fontosak vagyunk, szeretve vagyunk általa. Telik az idő. Ahogy több időt töltünk külön, kezd beállni a közös ritmus, a kapcsolat dinamikája, mely mindkét fél számára ismertté, ismerőssé, kiszámíthatóvá válik. A „Mikor jössz?” „Hol vagy?” kérdések, az irányunkba fordított figyelem ezen a ponton időnként terhessé válhatnak. Amit egykor figyelmességként éltünk meg, most zavaró nyomulásként hat.   Tehát eljutunk a szakaszba, amikor el kezd megváltozni a másikról és a kapcsolatunkról kialakított kép. Mit teszünk? Magyarázatokat kezdünk gyártani, meggyőzzük magunkat az eredeti elképzeléseink meglétéről, illúziók felépítésébe fogunk. Például: „Figyel rám, csak most fáradt.” „Volt már, hogy csináltunk közös programot, csak mostanában mindketten sokat dolgozunk.” „A szex egész jó, csak mostanában sok a stressz és nem tudom magam eléggé elengedni.” Ezt a jelenséget hívjuk kognitív disszonancia redukciónak. A valóság tehát nem úgy alakul, nem azt a képet mutatja, amit eleinte elvártunk tőle, az újonnan érkező tapasztatok konfliktusba kerülnek a képpel, amit felépítettünk. Belső válságunkat, zavarunkat ekkor könnyebb önhazugsággal és becsapással palástolni, energiát fektetni abba, hogy az eredeti képet fenntartsuk. Hosszan. Sokáig.  Majd elérkezik egy pont. Hívhatjuk holtpontnak, mélypontnak, utolsó cseppnek, pontnak az i-n, habnak a tortán. Mindenkinél máshogy, máskor érkezik el. Valakinél akkor jön el, amikor már nem látja megvalósíthatónak a közös jövőt. Másnál akkor, amikor úgy érzi, nem ismer a másikra. Idegen számára a másik. Van, amikor olyan történik, ami a mi értékrendszerünk szerint nem fér bele a kapcsolat kereteibe. Lehetnek elméleti határok. Az első pofon. És lehet, amikor átbillen a mérleg, hogy még talán egyedül is jobb lenne, mint abban a kapcsolatban, amiben éppen vagyok. Mi történik? A felépített illúziónk, a magunknak gyártott magyarázatok, fenntarthatatlanná, védhetetlenné válnak. Ezen a ponton megszűnnek az önhazugságok, szembesülünk, ami kezdetben nagy fájdalommal jár. Mikor összeomlik a felépített kártyavár, mikor döntési ponthoz érünk kétféleképp haladhatunk tovább. Ezen a ponton igazolhatjuk magunkat. Kereshetjük az érveket, amikkel önigazolhatjuk elhatározásunkat, döntésünket. Megerősíthetjük magunkat. „Minden tőlem telhetőt megtettem!” „Nem bírtam tovább!”, „Ennek így kellett lennie, levonom a tanulságokat, következtetéseket, legközelebb mit tehetek másként!” Külön utakon kezdünk járni, új fejezetet nyitunk, új alapot adunk.   Vagy elbizonytalanodhatunk, elárasztva magunkat kérdésekkel. Felidézhetjük a szép emlékeket, kellemes érzéseket, közös pillanatokat. Ezeket VELE éltem át, mással nem fogom tudni ugyanezt megtenni.  Újra illúziókba bocsátkozunk. „Ő valójában szeret és kíván engem, csak most nehéz időszakon megy keresztül”. „A mi van, ha…” „A mi lett volna, ha..” kezdetű kérdések, melyek félelmeken alapulnak, saját magunk hibáztatása, a bűnbak keresés folyamata ekkor jelenik meg. „Mi lett volna, ha türelmesebb vagyok?”” Ha meg vártam volna?” „Ha nem csaptam volna rögtön rá az ajtót?” „Tűrhettem volna tovább, gyenge vagyok, feladtam, pedig milyen szép pár voltunk!” Ekkor benne maradunk a kapcsolatban, haladunk tovább. Az, hogy ezen a ponton levonjuk-e a megfelelő következtetéseket és a kapcsolatunk keretein belül új kereteket állítunk-e fel, fejlesztjük-e a kapcsolatot, önmagunkat, vagy meghagyjuk illúzióinkat és változtatás nélkül haladunk tovább „várva” a következő mélypontot, rajtunk áll. Hogyan lehet ebben a helyzetben meghozni a számunkra legjobb döntést? Elkezdünk gondolkozni azon, mi az, amire MI MAGUNK vágyunk. Fejben kipróbáljuk, elképzeljük, megérezzük, milyen lehet az általunk felállított ideális kép. Eleinte nagy vonalakban, majd szinte magunk előtt látjuk minden részletét. Elkezdjük összeegyeztetni a jövőképet azzal, ami számunkra fontos, ami számunkra értékes, amit mi magunk szeretnénk. Egyedül kell döntést hoznunk arról, hogyan szeretnénk élni, ki mellett és milyen módon szeretnénk ezt elérni, megvalósítani. Mi a prioritás számunkra. Ez az önismereti rész, amelyben például egy terápiás folyamat sokat támogathat minket. Megismerve, megértve saját magunkat valóban önazonos döntést hozhatunk.   Döntésünket követően, bizonyos idő elteltével ellenőrizhetünk. Azt kaptam, amit terveztem? Úgy élek, ahogy elképzeltem?    Ha úgy érezzük szükségünk van további változásokra, az önismereti folyamat az önbecsülés felépítésében, fenntartásában, önmagunk mélyebb megismerésében is sokat segíthet.